Érdekes, hány hosszú évet dolgoztam át anélkül, hogy rájöttem volna, mennyire érdemes időről időre megszakítani a hetet egy rögtönzött szabadnappal. A mindössze huszonennyimennyi kivehető napom igyekszem az év során pontosan és előre tervezve beosztani, de mostmár tudatosan hagyok pár napot arra a célra, amikor csak úgy spontán nem nagyon akarok dolgozni menni harmadnap (extrém esetben másnap). Mert hét közepére egyszer csak úgy érzem, ideje kiszakadni a rutinból. Ilyen volt a tegnapi nap is, amikor megint körbejártam a várost, új cukrászdákat és kávézókat próbáltam ki, fotóztam a tavaszi cseresznyevirágzást, az estét meg a Magyar Nemzeti Galéria Múzeum+ rendezvényén töltöttem, és a nap során úgy feltöltöttem magam, hogy ilyenkor az inspirációkból, impulzusokból hetekig el tudok éldegélni.

Nem tudom, ki mennyire emlékszik rá: az idei tél nagyon hosszú volt és nagyon sötét. A hetekig tartó, egybefüggő napfénytelen időszakok nyomasztó hangulata idén valahogy jobban rámtelepedett. Még D-vitamint is vettem, hogy próbáljam ezt orvosolni :) Szóval, úgy kellett már nekem a márciusi verőfényes napsütés, mint egy falat kenyér. És nem csak nagyon vártam a tavaszt, hanem idén valahogy sokkal éberebben és tudatosabban figyeltem és fotódokumentáltam a kikeletet, a kertünkben legalábbis.

Egyenesen imádtam gyerekkoromban a zsákbamacskát (bizonyára egy darabig arra számítottam, egyszer tényleg lesz benne egy igazi kismacska), de hát ki nem szeret játszani? Ezzel a gyerekkoromra emlékeztető örömmel bontogattam hétvégén Boxi kutyánknak a Goodieboxtól kapott meglepetéscsomagot. Egy kiskutya lelkesedését nem hiszem, hogy be kellene mutatnom, de engem meglepett, mennyire rápörögtem a dologra. Mindjárt rendelek is magamnak egy Pixiboxot. (Ha valaki még nem találkozott a koncepcióval: mindkettő egyedi, prémium termékekkel telepakolt, havonta változó tartalmú meglepetéscsomag, és ez utóbbi azért nekem való, mert kozmetikumok vannak benne. A két cégnek nincs egyébként köze egymáshoz.)

Na, már most tényleg nem kezdhetek minden bejegyzést azzal, hogy rossz blogger vagyok, de mégis milyen felütést válasszak, amikor egy, kettő és három évre a koreai útjaimra írom róluk a legelső blogpostot?! Mentségemre legyen mondva, a friss élmények mentek rendesen és instant az Instagramra, most meg akkor nézzük a letisztult emlékeket!

Keveset írok blogot.

Tudom, jól tudom én is. Pedig én olyan ember lennék, aki ha valamibe belekezd, azt csakis teljes gőzzel, jól megtolva, sokszor túl maximalistán csinálja. Aztán amint észreveszi, hogy valaminél esetleg ez így nem fog működni, ott is hagyja inkább az egészet. Valamibe vagy beleteszem a legtöbbet, hogy a legtöbbet vehessem is ki belőle (azaz kapjam belőle), vagy meghagyom a dolgot másnak. Na és aztán van ez a blog, ami az életem azon  kevés területeinek egyike, ahol nem a létező legnagyobb elánnal csinálok valamit, hanem bevallottan csak félgőzzel haladok. Mert így kényelmes, így marad öröm és így nem lesz belőle egyfajta kötelesség, ami később frusztrációt okozna. Viszont tegnap tudatosult bennem, ti ennél mennyivel többet igényelnétek, és ez most adott egy nagy löket motivációt.

De hogy mi is történt tegnap? Csak annyi, hogy megfogalmaztam egy problémám és feltettem egy kérdést az Instagram sztorijaimban, amire nagyon sok nagyon konstruktív visszajelzés érkezett részetekről, és elindult egy tökjó párbeszéd közöttünk. A felvetésem pedig az volt, hogy ráérős napjaimon lövök 100 képet magamnak, aki pedig szereti az én vizuális tartalmaim, stílusom, az lehet elnézegetné azokat is, amiket így végül sosem láthat meg. Azt kértem tőletek, adjatok nekem visszajelzést egyrészt a tartalmaim fogyasztásával kapcsolatban, hogy kitaláljam, miként is tudnánk ezt optimalizálni, másrészt kértem, mondjatok eddig soha nem érintett témákat, amelyekről szívesen beszélgetnétek velem. 24 óra alatt pörgött le ez a sztori - az önmegsemmisüléséig eltelt 24 óra pedig rendkívül tanulságos volt!