Ezt a falat múlt hét szerdán fotóztam le Egerben. Épp aznap, amikor meghalt a macskánk, Iciri. Rettentően betalált ez az üzenet, mondtam is anyunak, menjünk vissza érte, mert ezekben a hetekben több dolgot elveszítettem, amit alapvetőnek és állandónak gondoltam, és még mindig rossz (meg)érzések kavarognak bennem.

Az a baj, hogy azt hiszed, van időd. Valahogy egy éve tudatosítottam talán, hogy úgy kell élnem az életem minden napját, mintha az utolsó lenne, mert egy napon igazam lesz. 

Ez a szemlélet egy sokkal tudatosabb élethez vezetett nálam, ugyanakkor rossz érzéseket is kelt annak tudatosítása, milyen esendő az élet, bennem, aki nehezen birkózok meg a veszteségekkel.

Szóval, sokkal tudatosabban élek a valóban fontos dolgok iránt, de még mindig előfordul, hogy halogatok, hogy még mindig abban az álomban élek, hogy azt hiszem, van időm, mert úgyis megcsinálhatom holnap is, holnap is ráér, hogy elmondjam, szeretem, minden csak az én döntésemen múlik, mikor van hozzá épp kedvem és időm. De az élet nem ilyen. És ami számomra a fentinél is szörnyűbb gondolat: bánj úgy minden szeretteddel, mintha az utolsó közös napotok lenne együtt, mert egy napon igazad lesz.

Iciritől rendesen el sem köszöntem az elutazásunk előtt, és otthon sem voltam, amikor meghalt. Azóta minden este úgy alszok el, hogy érzem a kezem alatt a selymes szürke szőrének meg a kis testének a tapintását, tudom, milyen volt végigsimítani az ilyenkor nyaranta csontos hátát, és lelkiismeret-furdalásom van. Vigyázat, a lelkiismeret-furdalás is egy iszonyatosan időlopó dolog, de a gyász folyamatában sajnos sokszor elengedhetetlen túltenni magunkat rajta.

Alapvető volt, hogy ő is a családunk része, és még csak 4 éves, sok időnk és élményünk van együtt hátra, jövő szombaton úgyis majd megint lefotózom a caturdayen, és majd akkor üdvözlöm, ha most nem is köszöntem el rendesen tőle.

Fura, mennyire magabiztosan élünk mi emberek abban az álomban, hogy mi döntünk, minden a mi időnkön és pillanatnyi kedvünkön múlik.

A rákövetkező napokban két igazán fontos és alapvető tárgyat is elveszítettem az életemből, velük együtt nem kézzelfogható fontos dolgokat is. Elvesztettem számtalan fényképemet az elmúlt 3 hónapból. Én, aki képekben kommunikálok, aki mindent dokumentálok, aki képekben fejezem ki magamat, és aki mániákusan gyűjtögettem az elmúló pillanatokat. Persze, tehettem volna róla, ha nem halogatom a lementést.

A hozzám közelállókon és más példáján is látom, mennyire nem érdemes halogatni. Vársz az élményekkel arra, hogy legyen rá időd, mert nem engednek el szabadságra, legyen rá pénzed, mert van fontosabb dolog, amit meg kell venni, míg ott kötsz ki, hogy mire van időd, nincs például egészséged, vagy a másik addigra elkedvetlenedett az egésztől.

Ezt a fotót Szöulban készítettem idén márciusban. Talán a pálcikaember-betűkből látszik :) Az emberek minden bizonnyal bakancslistás, életreszóló élményeket írnak rá, életörömmel. Én azt hiszem, azt írnám,

Before I die, I don't want to have any regrets.

...bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy most is küzdök dolgokkal, megbánásokkal, amiket még le kell zárnom, de azt hiszem, van időm még addig, míg meghalok.